Az első (fél) nap

Jelentem:a kertkapu péntek délután fél 4 felé behúzva! A vízkeresztségen túlvagyunk, az áldozatok száma elenyésző. De  nézzük szépen sorjában.

Ma munka után hazafelé tartva kénytelen voltam tudomásul venni, hogy az égiek talán nem kedvelnek minket: tisztességes méretű eső söpört végig a falun.  De mire elkészültünk,  kisütött a nap,  komoly  felhő sehol nem volt.  Úgyhogy nagyon kellemes időben indultunk el.  Éppen sikerült még pecsétet is szereznünk a parókián,  amit azért kár lett volna kihagyni (fotó lentebb).

Ezután eltelt egy-két eseménytelen óra.  Kék ég,  napsütés,  néhány gomolyfelhő. Valahol Telkiben jártunk már,  amikor az egyik  felhő elkezdett növekedni és minket követni.  Ahogy nőtt,  úgy vettük egyre szaporábban a lépéseket,  de nem sikerült lerázni.  Gátló tényező bőven volt: sár, kialvatlanság,  az elmaradt felkészülés,  meg egy jókora hátizsák. A sietségnek persze meglett a következménye is: még az előző eső csalogathatta ki az útra a környék összes csigáját.  Helyenként alig lehetett tőlük lépni,  többen elbújtak a nagy fűben.  Ha az egyikre nem léptél rá, egy másikat biztosan telibe kaptál.  Az áldozatok száma tíz alatt volt, az emléküket megőrizzük!

A megnövekedett felhő,  folyamatos égzengéssel Zsámbék előtt ért utol minket.  Előkerült a ponchó,  ami egy nagyszerű találmány: nem engedi be a vizet,  cserébe szaunázni lehet  benne,  merthogy szemből a lemenő nap még sütött rendesen. Óriási szerencsénkre  csak a vihar széle súrolt bennünket.  Lehet,  hogy mégsem állunk olyan rosszul az égieknél?

Az utolsó órában, tálan a csigák átka miatt, mi is csak az ő tempójukban tudtunk haladni.  Ezen sem egy koncertről kihallatszó blues zene,  sem a hideg sör ígérete nem segített.
( Zsámbék; 5,25 óra; 19,5 km)